Blog Egy dugóhúzó, Avicii és egy kanapé: a The Pitch története
Írta:

Egy dugóhúzó, Avicii és egy kanapé: a The Pitch története

Vajon mi köze van egy dugóhúzónak, Aviciinek és egy kanapénak a The Pitchhez és egymáshoz? Elsőre semmi. De közben azért mégis akad.

Ennek a posztnak semmi köze nem lesz a keresőoptimalizáláshoz vagy épp az online marketinghez. Ha ezekért a cikkekért olvasod főleg a blogot, akkor ez most nem neked szól. Ha viszont érdekel egy szeletnyi “Pitch történelem”, akkor érdemes tovább olvasni.

Különleges nap a mai. Mert lezárul egy korszak. Egészen pontosan azért, mert 12 év után elköltözünk kőbányai lakásunkból. (Igaz csak átmeneti helyre, amíg elkészül az új helyen a felújítás, de innen már menni kell.)

A lakás egésze már dobozokban.

A dobozok pedig várják, hogy kora reggel menjek a furgonért, amibe mindent bepakoljuk majd.

Utolsó este. Gondoltam egy üveg bort kibontok. Viszont nem találtam sehol sem a dugóhúzót. Kicsit bolyongtam tanácstalanul mint egy kisközség, aztán feladtam. Mégse álltam neki széttúrni a dobozokat. Inkább elengedtem a dolgot és lehuppantam a kanapéra. Elővettem a telefonomat és megnyitottam a Youtube-ot.

Ahol ez a szám fogadott: Mike Posner – Live Before I Die

Ez pedig egy olyan gondolatfolyamot indított el, amiből végül ez a cikk is született.

Mike Posnerről ugyanis két dolog szokott nekem mindig beugrani.

1. Ott van a leghíresebb száma, ami így kezdődik:

I took a pill in Ibiza
To show Avicii I was cool

Ebben megszólítja azt az Aviciit, akit az elmúlt években a legtöbbet hallgattam.

Mind darabszámban, mind óraszámban. Erről konkrétan cikket is írtam tavaly az Exact Match blogján:

2. Mike Posner volt az, akit kifejezetten nem szerettem évekig. Ennek egyszerű oka volt: amikor 5 éve kijött az “I Took a Pill in Ibiza” száma, akkor a rádiók csapágyasra játszották. És akármennyire is tetszett elsőre a szám, egy idő után már elegem lett belőle. És ezzel valahogy Mike Posnerről is negatív kép alakult ki bennem.

2016-2018 között nem is hallottam többet Mike Posnerről. Viszont 2018-ben az akkori kedvenc podcastemben (Noah Kagan Presents) ő volt Noah vendége.

Meglepően érdekes és úgymond fura dolgokat mesélt, ami nem illett össze a bennem kialakult “nem szeretem Mike Posner-t” imidzzsel. Elsőre nem is tudtam hova tenni, de aztán rájöttem, hogy Mike Posner lehet nem is az, akinek én gondoltam.

És akkor találtam rá több olyan cikkre, ami teljesen megváltoztatta a róla kialakult képet. Akkor jöttem rá, hogy az ibizai kalandjáról szóló dal egyébként nem egy happy pop szám, hanem egy szomorú lírai dal.

Rákerestem pár videóra és azt láttam, hogy a 2016-os menő popsztárból:

Két év alatt egy borzos hajú, szakállas “utcazenész” külsejű ember lett. Hallgasd meg a lenti számot és te is rájössz, hogy mennyire más a mondanivalója ugyanannak a számnak így előadva.

Kicsit utánaolvastam, és kiderült: teljesen megváltozott az élete. Úgy döntött gyalog keresztbe sétál az USA-n több hónap alatt. Közben megmarta egy csörgőkígyó, majdnem meghalt és lebénult. Aztán megtanult újra járni és befejezte a túrát. Na erről szólt a videó ajánlás is a Youtubeon, amit a kanapéra huppanva láttam. Ez a szám az, itt lent tudod megnézni.

Az egyik tanulság itt az volt, hogy egy impulzus és egyoldalú impulzusok alapján mennyire félre lehet valakit ismerni. De még ha utána is jársz dolgoknak, csak akkor érted meg igazán őket, ha kellően mélyre tudsz ásni. Ha megismered a háttértörténetet. Mert ezek sokszor választ adnak az okokra és a miértekre.

Már ez is egy fontos gondolat, de a történet nem is csak ezen a ponton lesz érdekes.

Pont a fent említett Noah Kagan podcastben volt egy olyan adás, amikor arról beszélt Noah 2018-ban, hogy melyek voltak nála az adott év kedvenc filmjei. És ott beszélt arról őszintén, hogy volt egy meglepő és már-már sokkoló dokumentumfilm Aviciiről. És, hogy ő nem is tudta, hogy miken ment Avicii keresztül. Mert, amit a média felől lehetett látni, az köszönőviszonyban sem volt azzal, ami a színfalak mögött történt vele.

Ez azért volt külön érdekes, mert a podcast az után készült, hogy Avicii 2018-ban öngyilkos lett. De a film még ez előtt, 2017-ben készült. Vagyis itt is utólag nyert sok minden értelmet.

Én is megnéztem a filmet 2019-ben és bizton állíthatom:

Az Avicii filmnek a mondanivalója és tanulsága többször eszembe jutott azóta, mint az összes filmélményem együttvéve 2019-2021 között.

Többet gondoltam erre az egy filmre az elmúlt 2 évben, mint az összes többi filmre összesen.

Látsz egy sztárt, akit az egész világ imád. Kialakul benned a sikeres zenész képe. De közben belül gyötrődik és szenved. Fizikailag és szellemileg is. A film egyfajta újrakezdéssel és happy enddel próbál zárni 2017 végén. Aztán 1 évvel később a való életben mégis tragédiával végződik.

Ha nem láttad a filmet, akkor nehéz megérteni, hogy miért történt az, ami történt. Ha megnézed, akkor sok dolgot megértesz utólag.

Utolsó estémet töltöm a lakásban. Nem véletlen, hogy engem is elkapott az, hogy megpróbáljam megérteni az itt töltött 12 évet. Így “utólag”.

Ahogy pörgettem a fenti gondolatokat, akkor jöttem rá, hogy valójában az elmúlt kb 8 év estéinek nagy része sokszor pont így zajlott. Ültem azon a kanapán, ahol most is.

És járt az agyam. Családon, feladatokon, munkán. Meg persze SEO-val kapcsolatos dolgokon.

Ha pedig szakmai dologról volt szó, akkor leültem a gép elé és elkezdtem írni.

Így történhetett meg, hogy az elmúlt 7 évben például több mint 200 SEO és marketinges cikket írtam. (Ennél többet, de ennyi került publiálásra. Most is van 30-40 draftom) A cikkek 80-90%-át pedig konkrétan a fenti kanapén írtam. Van ami több nap vagy hét alatt készült el. De olyan is, ami “egyestés” cikk volt.

Az összes grafika és kép, ami a blogon van, gyakorlatilag mind ezen a kanapén születtek.

A képzések. Az előadásdiák. A hírlevelek. A meetup meghívók. A válaszemailek. Többségében a “munkaidő utáni” csendes esti órákban születtek. Legtöbbször ezen a kanapén.

Azon a kanapén, amin lehet, hogy ma ülök utoljára.

A kanapé ugyanis nem jön velünk. Marad itt. Az új lakónak.

Amikor pedig cikket írtam, mindig zenét hallgattam. És most is zenét hallgatok. Köztük Aviciit is.

Aztán az ugrott be, így “utólag”, hogy az:

  • hogy a Pitch van és létezik,
  • hogy csak a Pitchen 200 cikk született az elmúlt 7 évben
  • hogy több mint 40 vendégcikket írtam
  • hogy több mint 70 előadást tartottam
  • hogy több ezer emailt írtam

az legalább annyira köszönhető ennek a kanapénak és a jó zenéknek (köztük Aviciinek), mint nekem.

Valószínűleg ezért is van, hogy annyit gondolok az Avicii dokumentumfilmre. Mert a zenéje meghatározó része volt az elmúlt éveknek.

Nem szeretem a “mi lett volna ha” kezdetű mondatokat. De azért csak leírom:

  • Ha nincs a kanapé, akkor ma igazából nincs The Pitch, abban a formában, ahogy ismeritek.
  • Ha nincs Avicii, akkor ma nincs ennyi jó cikk a blogon.
  • Hogyha ma este megtalálom a dugóhúzót, akkor pedig ez a búcsúposzt biztosan nem készül el.

Nah, valahogy így állnak össze a véletlenek egy egésszé. Így kapcsolódik össze egy dugóhúzó, Avicii meg egy kanapé.

Így alkotják valamint így zárják le a The Pitch blog történetének és múltjának egy nagyon fontos szeletét.

Bár a kanapé nem jön velünk tovább, az emléke bennem tovább él.

A cikk olvasása után pedig remélem, hogy kicsit azért benned is.


Hozzászólások

Moderáld magad – vagy mi fogunk. :)
Na jó, nem fogunk, szóval csak ésszel!