Blog Kettészakadt ország: gondolatok a koronavírusról!
Írta:

Kettészakadt ország: gondolatok a koronavírusról!

Hetek teltek el azóta, hogy teljesen megváltozott az életünk. Azóta érdeklődve figyeltem, hogy kik, mit és hogyan kommunikálnak a helyzettel kapcsolatban. Akár személyesen, akár szakmai szinten, akár cégként. Most összefoglaltam, hogy miket tapasztaltam.

Általános (meg)érzések

Az ország kettészakadt.

És ez a legszembetűnőbb dolog, amire felfigyeltem. Hozzáállásban és gondolkodásban is erős ellentéteket látok felfedezni. Itt van néhány példa:

  • Az ország egyik része bezárkózott otthonra. Közben a másik része ugyanannyit vagy akár még többet van az utcán, mint korábban.
  • Van aki bezárkózott a 4 fal közé. Más úgy van vele, hogy ő ott márpedig megőrül, úgyhogy irány a szabad.
  • Az utcán sokan kesztyűben és maszkban vannak. Másoknál semmilyen védőfelszerelés nincs.
  • A boltban és az utcán sokan betartják a biztonságos távolságot. Mások egymás hegyén-hátán tolonganak.
  • Van, aki hetek óta nem találkozott még a családjával sem. Más hetente / naponta tart házibulit.
  • Egyesek az unalomtól vannak kiborulva. Mások meg attól, hogy egy perc nyugtunk sincs.
  • Van aki a túlélésért küzd. Más már azt tervezi, hogy fog győztesen kijönni a válságból.

És a listát bőven lehetne sorolni. Olyan dolgokat lehet látni, amikor az egyik táborba tartozó emberek hüledezve nézik, hogy:

Hát normális az a másik ember?

Azért is nehéz eldönteni, hogy kinek van “igaza” egyes helyzetekben, mert a társadalmi konvenció nem alakult még ki ilyen esetekre. Ugyanis soha nem voltunk még ilyen helyzetben. És valljuk be fentről sem érkezik megfelelő iránymutatás és támogatás. Se országos, se helyi szinten.

Elképesztően sok szakadási pont van, amire felfigyeltem, de van egy, ami kifejezetten érdekes, mert sok mindent segít megérteni. És szemléltetni. Ez pedig az, hogy valaki gyerekkel vagy gyerek nélkül futott bele ebbe a helyzetbe.

Aki gyerekkel van otthon, az teljesen másként éli meg ezt a szituációt. Nekik a túlélés a cél minden nap. Aki pedig gyerek nélkül van otthon, nálunk teljesen más problémák jönnek elő: unatkoznak, a felborult napirend vagy épp a “mit egyek” jelentik a fő gondot. Akinek nincs gyereke az sokszor nem is tudja, hogy egy “még nem önellátó” gyerek felügyelete legalább 1 embernek teljes értékű munka. Reggeltől estig. Ha pedig több gyerek is van otthon, akkor ez hatványozottan igaz. Ha pedig még a távoktatást is a nyakadba kaptad, akkor lőttek minden másnak. Mert dolgozni nem igen tudsz, vagy csak éjszaka / maradandó mentális és fizikai károsodás mellett. Vagy a gyerek hanyagolása árán.

És miért fontos ez? Mert a neten rengeteg tanácsot lehet találni, hogy mit kell most csinálni. Akár egyénileg, akár szakmai téren, akár üzletileg. Viszont pontosan a mentális szakadás és polaritás miatt nem árt tudni, hogy aki posztol valamit, az melyik oldalról is jön. Vegyük például ezt a tweetet, erős szabadfordításban:

Ha nem tanulsz meg egyetlen új dolgot sem a bezártság alatt, akkor a Te problémád nem az időhiány, hanem a motivációd.

Ha nincs gyereked, akkor azt mondod, hogy “hú, ez tényleg találó!” Ha gyereked van, akkor meg komoly káromkodások közepette próbálod türtőztetni magad, hogy beszólj egy kommentben. Mert gyerek mellett te most a túlélésre mész. Hogy csak legyél túl mihamarabb ezen az egészen. Egyébként 2-3 hónapja még lehet egyet is értettél volna ennek az üzenetnek egy módosított változatával. De most csak felháborodni tudsz leginkább rajta. Ugyanez a kettősség igaz arra is, amikor valaki azért panaszkodik, mert mióta be van zárkózva, azóta ő márpedig unatkozik.

Erre ezt a mémet gyártottam. Többet nem is fűznék hozzá, elmond mindent.

Aztán ezen felül persze ott vannak azok is, akiknél nem az a fő probléma, hogy gyerek van otthon vagy épp nincs. Hanem az, hogy nincs munka. Az élet kilátástalan. Náluk ilyen lehet egy-egy reggel.

Ahány emberrel beszélek, mindenhol egyre inkább tolódik valamilyen pólus felé a gondolkodás annak függvényében, hogy milyen háttérrel és lehetőségekkel futott bele ebbe a helyzetbe. Vagy hogy milyen kilátások vannak előttük. Tudnak dolgozni? Van munka? Lesz munka jövő hónapban is? Egymás agyára fogunk menni a bezártság alatt vagy sem? És közben látják, hogy az ellentétes pólus nem érti őket. Vagy nem érzi át egyáltalán az ő problémájukat.

Ez a fajta kettősség és szakadás viszont nemcsak személyes és magánéleti vonalon jelenik meg, hanem üzletileg is.

Érdekes és hibás üzleti válaszok

A kialakult problémára sokan sokféle választ próbálnak adni üzletileg. Van, aki örök optimista és nem nyúlt hozzá semmihez. Nem rúg ki embereket, nem csökkent fizetést. Van aki a pólus másik végén van: az első nap leállított mindent, ami nem szükséges az életben maradáshoz, az alkalmazottakat elküldte és minimumon ég épp minden. Itt is érdekes a polarizálódás, de azért ezen a téren mára egyre inkább előkerülnek a vészforgatókönyvek még az optimisták fiókjaiból is. A válság tényleges berobbanása óta azért eltelt már 4 hét, ami elég időt adott ahhoz, hogy mindenki át tudja értékelni a lehetőségeket és a helyzet tényleges súlyát.

És itt van egy érdekes dolog, amit lassan 3 hete tartogatok magamban, de most úgy döntöttem, hogy megírom. Nevek nélkül, de a tényleges problémát azért feldolgozva.

Ami nekem szembeötlő volt, hogy mennyien próbáltak meg már a kezdetektől fogva segíteni. És közben az is érdekes volt, hogy mennyien értelmezték szerintem teljesen félre a valódi segítség fogalmát egy ilyen helyzetben. Az első hetekben nagyon sok posztot láttam főleg LinkedIn-en, ahol szakértők ajánlották fel a segítségüket bajba jutott cégeknek.

Valahogy úgy nézett ki, hogy: Heti 1-2 órában szívesen segítek annak, aki bajban van. Írjatok bátran!

Ez bár elsőnek ez jó ötletnek tűnik, de a legtöbbször szerintem mégsem szabad ezekbe így belefutni. Amikor olyan elemi és strukturális válságról van szó, mint a mostani, akkor:

  • nem heti 1-2 óra segítségre van szükség cégeknél és szakmailag
  • a bajba jutott emberek a kezdetkben még a valódi problémát se tudták azonosítani, annyi volt a bizonytalan tényező, így nem arra volt szükségük, hogy valami speciális területre kapjanak tanácsot
  • ha a tudás amit tudsz adni az inkább “nice to have” és nem “must have”, akkor most nem arra volt szükség
  • ha te se láttál még ilyen helyzetet, válságot, akkor mi indokolná, hogy tudsz segíteni?
  • ha most felajánlod a segítséget, az tök jó. De ezt miért nem tetted meg korábban is? Még a válság előtt? Vagy meg fogod tenni később is? Ha ugyanis ez csak átmeneti CSR tevékenység, vagy azért csinálod, hogy legyen mivel foglalkoznod épp, akkor a segítségnek nem ez a jó formája.

Ezek azért fontos pontok és kérdések, mert nagyon sok olyan vállalkozó és szakértő van, akik az elmúlt 5-10 évben komoly utat jártak be. De a többségük nem találkozott még komoly válsággal. Vagy bármilyen válsággal. Persze, lehet, hogy mikrokörnyezeti (például cégen belüli) válságot már átélt, de olyan strukturális, makrogazdasági válságra az elmúlt 10 évben nem volt példa, mint amivel most szembesülünk. Hasonló horderejű válság legfeljebb a 2008-2009-es hitelválság volt, de természetét tekintve az meg teljesen más kategóriába tartozik mint a mostani.

Nekem ezért is fura például, hogy most gombamód szaporodnak a különböző válságkezelő workshopok, konferenciák, ahol olyan szakértők vannak, akik lehet, hogy soha életükben nem találkoztak még válsággal.

Félreértés ne essék, mint vállalkozó köztük lennék én is.

Én 2012 óta foglalkozom szakmai szinten vállalkozásokkal. 2010 óta pedig bika piac van az egész világon. Szinte bármibe fogtál az elmúlt 10 évben ott bizony fellendülés és konjunktúra vett körbe. Vagyis, ha valaki 2010 után kezdett bele abba, amit most csinál, akkor kicsi az esélye annak, hogy tényleg hasznos és kézzelfogható tanácsokat tud arra adni, hogy miként kell egy makrogazdasági természetű krízist kezelni. Hisz még soha nem kellett neki. Ha pedig valaki mondjuk 2-3 éve foglalkozik szakmailag egy területtel, akkor ott nehezen látom, hogy válságkezelés, kríziskommunikáció vagy “kiút a válságból” témában milyen személyes tapasztalaton alapuló, hasznos tudást lehet átadni.

Én például ezért sem írtam még “hogyan lábalj ki a válságból” cikket publikusan. Mert nem érzem, hogy jelen esetben egy cikk hasznos lenne. Vagy hogy meglenne a tudásom és tapasztalatom(!), hogy hiteles legyek egy ilyen kérdésben.

Hogyan tovább?

Kicsit azt látom most második hullámban visszaköszönni, mint a válság kezdeti napjaiban, hogy bár sokan próbálnak segíteni, csak nem a jó időben és nem a jó formában teszik azt.

A segítségnek jelen esetben szerintem akkor van értelme, ha az alapvető szükségletekre ad választ. És ott segít, ahol tényleg kell.

És ez igaz személyes és üzleti oldalon is. Személyes vonalon segítsünk a családunknak, az időseknek. Tartsuk be a szabályokat, hogy másokat is megvédjünk.

Érdemes úgy gondolkodni, hogy most a Maslow-piramis alsó két szintjére kell koncentrálni: a fiziológiai és biztonsági szintre.

maslow piramis

Üzletileg pedig? Igazából ott is. A válságból való kilábaláshoz tényleg szükség van és lesz szakértőkre. Csak arra kell figyelni, hogy ne az történjen meg mint a fent hivatkozott tweet esetében, amit szinte biztos hogy olyan ember írt, akinek nincs gyereke. Mert aki otthon egyszerre küzd 1-2-3 gyerekkel, a munkával és az egészségmegőrzéssel, annak a legutolsó célja az, hogy épp új skilleket tanuljon. Ott most Maslow piramis alja, vagyis az 1-2. szint a cél, nem a 7. szint, az önmegvalósítás.

A felszabadult időt és kapacitást most sokan próbálják hasznosan tölteni. És próbálnak tanácsot adni / segíteni. Ez teljesen rendben is van. Ugyanakkor a fő probléma szerintem most az, hogy:

A polarizáltság és a szakadás miatt eltűnt az a közös alap és közös pont, ami korábban segített eligazodni, hogy egy-egy tanács most tényleg jó és valóban hasznos. Vagy sem.

A közös értékrend vagy inkább “közös értés” annyira felborult, hogy sok esetben nincs. Egyszerűen nem létezik. És nem is látni, hogy mikorra fog rendeződni vagy újra kialakulni. Ami evidens volt 2 hónapja, az most egyáltalán nem az. Ami hónapokkal ezelőtt mindenkinek Maslow 7. szint volt, az most valakinél átment az 1-2. szintre. A piramis sokaknál összezsugorodott és nem is látod, hogy mikor fog felfelé szélesedni. Másnál meg minden adott, hogy csak a 7. szintre koncentráljon most, mert annyi ideje szabadult fel.

Ez pedig tovább erősíti a láthatatlan megosztottságot. Saját magadon belül és egymás között is.

Vívódsz, de keményen. Egyik nap szuperjó minden, utána meg teljesen ki vagy készülve. Egyik nap hatékony vagy, örülsz. Másik nap meg életkedved sincs és minden csak nyomaszt. Aztán nézed a többieket és “megnézed magadat” is. És mindenhol ellentmondásokba futsz bele.

Hiába tudod jogilag, morálisan és etikailag, hogy ne mozdulj ki, mégis kimész. Mert nem akarsz megőrülni a 4 fal között. Hiába tudod, hogy csak szükséges dolgokat kéne venni a boltban, mégis megveszed a haszontalan dolgokat is. Hiába tudja a nyugdíjas, hogy neki csak 9-12 között szabad kimenni, mégis ott áll előtted 7-kor a pékségben vagy 8-kor a gyógyszertárban. Hiába tudod, hogy nem láttál még közelről se válságot, mégis próbálsz tanácsot adni, hogy kell egy ilyet leküzdeni. Hiába próbálsz lelket önteni a kollégákba, hogy mindent rendben lesz, még te se látod miből lesz pénz fizetésre a következő hónapban. Hiába tudod, hogy nem kéne másokkal találkozni, mégis házibulit szervezel. És a listát bőven lehet folytatni. És ott van mindig az ellenpólus, aki nem érti, hogy ezt “hogy nem lehet megérteni?” Vagy “miért nem képesek emberek felfogni, hogy most mi a helyes?”

Ami most előttünk van és ami még ránk vár, az olyan helyzet, amivel nagyjából még senki nem találkozott. Ezért érdemes óvatosan bánni a tutinak tűnő tanácsokkal. Akármilyen jó szándékkal adjátok vagy kapjátok őket. A láthatatlan kettészakadás ugyanis sok területen eltüntette a közös alapokat. Az új értékrend pedig még nem alakult ki helyette. És az is benne van, hogy nem is fog. A dolgok pedig csak akkor állnak majd helyre, amikor megszületik a védettséget nyújtó vakcina. Addig pedig marad a kivárás. És a szakadás. Magunkban és egymás között is.

Ez azon kevés posztjaim egyike, aminek nincs valódi lezárása. Mert nincs “egy helyes válasz” az adott problémára. A probléma ugyanis most az, hogy nem is tudjuk helyesen definiálni a valódi problémát. Sem társadalmilag, sem mentálisan, sem gazdaságilag. A klasszikus unknown-unknown eset. Nem tudjuk, hogy mit nem tudunk.

Ezért is érdemes óvatosan bánni most a tanácsokkal. Személyesen és üzletileg is. Mert, amire úgy gondolod, hogy nagyon be fog találni, az a szakadás spektrumának másik végén valakinek fájóan félre fog menni.


Hozzászólások

Moderáld magad – vagy mi fogunk. :)
Na jó, nem fogunk, szóval csak ésszel!